Szeptember 13-án Alsóörsön rendezték meg egyik önálló kötetes szerzőnk, Decsiné Kiss Márta könyvbemutatóját.

Az eseményre magam is hivatalos volta, de sajnos egy betegség miatt nem tudtam részt venni, amit nagyon sajnálok, mert mindig öröm a találkozás a szerzőkkel és a beszámolók és a fotók szerint az esemény is remekül sikerült.

Beszámoló Alsóörs honlapján a kömnyvbemutatóról (szöveges beszámoló és fényképek).


Decsiné Kiss Márta: Megtalált élet című könyvének Net-Kötet változata itt elolvasható.

***

Készültem a bemutatóra néhány szóval, amit sajnos csak elküldeni tudtam, nem pedig szándékom szerint fölolvasni. Ezt a néhány sort most megosztom az olvasókkal:

Miért is írunk verseket?
Honnan jönnek és hol rejtőztek addig, amíg nem találtak ránk, nem jelentek meg a tudatunkban és nem folytak elő tollunkból, hogy olvashatóvá, megmutathatóvá váljanak?

Én azt gondolom a válasz nem fontos igazán. Nem hiszem, hogy valami csodáról lenne szó. Véleményem szerint a versek nélkülünk is léteznek. Itt vannak körülöttünk.
Versekből áll az egész életünk, a lényünk, a tetteink, a vágyaink, a reményeink, a hitünk…

Hogy miért nem ír akkor mindenki és mindig verseket?
Nos, én azt hiszem azért, mert nem engedjük, hogy saját verseink megszólítsanak bennünket. Nem engedjük őket magunkba, mert mindennapjaink, gondjaink, akarásaink olyan szorosan zárják be a körülöttük lévő, láthatatlan burkot, hogy a versek nem tudnak áthatolni rajta.

Ha néha ezen a burkon egy-egy rés nyílik, akkor behatolhatnak és akkor vagy elfogadjuk őket és ha kicsit furcsán, kicsit félve is, de engedjük őket megszületni, vagy elzavarjuk, elhessegetjük valamennyit.

Mártát is megtalálták a versek, amikor kicsit meghasadt az a láthatatlan burok. Ő úgy döntött, hogy hagyja megszületni a verseket. Azokat, amelyek itt olvashatók ebben a köteteben.

Olvassa mindenki őket olyan őszintén és szeretettel, ahogy Ő leírta valamennyit.
Végül hallgassák meg egy versemet, amelyet a versek születéséről és a versíróval való viszonyukról írtam:
szavak vagyok

tollam akadozva ró betűket
botlik a szó
menekülne…
tintavonal fogva tartja
papírra húzott torz jelek
mesélnek arról
amikor néha boldog vagyok
és arról ha szenvedek

verseknek álcázott sorok
dalolnak
sírnak
árulkodnak ki vagyok
bár forró a szív
mégis majdnem megfagyok

felfedi titkaim
a szó
a feszülő és szabadulni akaró
betűvé silányított gondolat

be nem vallott
soha el nem követett vétkeim
a dicső álmok
és a halovány tettek
mind-mind szavakká lettek
és lassan már elhiszik
hogy ők én vagyok
néhány szürke vonal a papíron
ami nagynak képzeli magát

eljátszanak a versek
kis halálokat
nagy szerelmeket
villanás léteket
és örökkévaló perceket

lelkem ezer lenyomata néz vissza rám
mind az enyém
de egyik sem vagyok igazán